Mélyreható társadalmi változásokat hozhat a koronavírus járvány szerte a világon. “A modern technológia ma már lehetővé teszi, hogy az emberiség történetében először, mindenkit állandóan megfigyelés alatt tartsanak.” Globális szolidaritás és információcsere, avagy bezárkózás? Rendőrállam vagy állampolgári szabadság? A világ jövőjéről fejti ki véleményét Yuval Noah Harari izraeli történész, filozófus, Vipassana tanító a koronavírus járvány kapcsán.
„Ez a vihar is elmúlik majd. De a döntések, amelyeket meghozunk, évekig formálhatják az életünket” – kezdi publicisztikáját a Financial Times hasábjain – Yuval Noah Harari izraeli történész, a Sapiens és Homo Deus, valamint a 21 lecke a 21. századra című, magyarul is megjelent, sikerkönyvek szerzője.
„Amikor lehetőségek közül választunk, nem csak azt a kérdést kell feltennünk magunknak, hogy miként győzzük le a közvetlen fenyegetést, hanem azt is, hogy milyen világban fogunk élni, amikor elmúlik a vihar. Mert igen, a vihar el fog múlni, legtöbbünk még életben is lesz – de egy másik világban fogunk ébredni.”
Harari úgy látja, a vészhelyzetek természetükből fakadóan felgyorsítják a történelmi folyamatokat. „Olyan döntéseket, amelyeket békeidőben évekig fontolgatnánk, órák alatt meghozunk. Kiforratlan és akár veszélyes technológiákat is szolgálatba állítunk, mert a semmittevés még nagyobb kockázattal jár. Egész országok szolgálnak kísérleti nyúlként nagy léptékű társadalmi kísérletekhez” – fogalmaz Harari. Szerinte a kormányok, vállalkozások és az oktatás békeidőben soha nem engedné, hogy azzal kísérletezzünk, hogy mi történik, ha mindenki otthonról dolgozik, vagy ha egész iskolák és egyetemek költöznek a világhálóra.
A történész rámutat arra, hogy a krízis idejében két különösen fontos döntés előtt állunk: egyrészt
- döntenünk kell a totalitárius rendőrállam vagy az állampolgári hatalom kiterjesztése között,
- másrészt választanunk kell a nacionalista elszigetelődés, és a globális szolidaritás között
„Napjaink modern technológiája lehetővé teszi, hogy az emberi történelemben először, mindenkit, állandóan megfigyelés alatt tartsunk. Ötven éve a KGB nem tudott 24 órán át követni 240 millió szovjet állampolgárt, és arra sem volt lehetősége, hogy hatékonyan feldolgozzon minden megszerzett információt” – fejti ki Harari, majd megjegyzi: „A kormányok ma viszont bízhatnak a mindenhol jelenlévő szenzorokban meg a hatalmas algoritmusokban a hús-vér spiclik helyett”.
A szerző Kínát hozza erre példaként: a polgárok okostelefonjainak felügyeletével, a több százmillió arcfelismerő kamera segítségével és a rendszeres testhőmérséklet-bejelentés kötelezővé tételével a kínai hatóságok nem csak gyorsan felismerhették a koronavírus hordozóit, de követhették mozgásukat és kapcsolataikat is. Olyan alkalmazások is születtek, amelyek figyelmeztetik az embereket fertőzött polgártársaik közelségére, de Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök is bevetett terrorizmusellenes megfigyelési technológiát a koronavírusos betegek követésére – amikor pedig a döntését elkaszálta az illetékes parlamenti albizottság, „vészhelyzeti rendelettel” mégiscsak keresztülvitte azt.
„Ha nem vigyázunk, a járvány fontos vízválasztó lehet az emberek megfigyelésében és követésében, nem is csak azért, mert mindennapossá teheti a tömeges megfigyelési eszközök használatát az ilyesmiket eddig elutasító országokban, hanem azért is, mert drámai váltást jelenthet ’bőr feletti’ helyett ’bőr alatti’ megfigyelőeszközökre” – figyelmeztet Harari. „Eddig, ha az ujjad az okostelefonod képernyőjéhez ért és egy linkre kattintott, a kormány arra volt kíváncsi, pontosan mire is klikkelt az ujjad. A koronavírussal azonban az érdeklődés tárgya megváltozik. A kormányt most az ujjad hőmérséklete és a bőröd alatti vérnyomás érdekli.”
Egy ilyen rendszer hátránya Harari szerint az, hogy legitimálna egy rémisztő új megfigyelési rendszert.
„Ha például tudod, hogy egy Fox News-linkre kattintottam, nem pedig egy CNN-linkre, az mondhat neked valamit a politikai nézeteimről és esetleg a személyiségemről is. Ha viszont ellenőrizni tudod, hogy mi történik a testhőmérsékletemmel, a vérnyomásommal és a szívverésemmel, amíg nézem a videót, megtudhatod, mitől nevetek, mitől sírok és mitől leszek nagyon-nagyon mérges.”
A történész kiemeli, „kulcsfontosságú észben tartani, hogy a harag, az öröm, az unalom és a szeretet ugyanolyan biológiai jelenségek, mint a láz és a köhögés. Ugyanaz a technológia, ami felismeri a köhögést, felismerheti a röhögést is. Ha a cégek és a kormányok tömegesen kezdik el gyűjtögetni a biometrikus adatainkat, sokkal jobban megismerhetnek minket, mint amennyire mi ismerjük magunkat, és nem csak előre láthatják az érzéseinket, de manipulálhatják is azokat, eladva nekünk akármit, amit csak akarnak – legyen az termék vagy politikus”.
Harari Észak-Koreával illusztrálja gondolatmenetét: képzeld el Észak-Koreát 2030-ban, amikor minden állampolgárnak biometrikus karkötőt kell hordania a nap 24 órájában.
„Ha a Nagy Vezér egy beszédét hallgatod, és a karkötő a harag jeleit tapasztalja, véged.”
Azt az érvet pedig, miszerint a vészhelyzetekben bevezetett ideiglenes megoldások a vészhelyzet elmúltával úgyis megszűnnek létezni, Harari nem fogadja el. Arra figyelmeztet: „Az ideiglenes megoldásoknak csúnya szokásuk, hogy túlélik a vészhelyzeteket, főleg, mivel a láthatáron mindig felbukkan egy-egy újabb vészhelyzet.” Saját hazája, Izrael például az 1948-as függetlenségi háború miatt bevezetett vészhelyzetet azóta sem oldotta fel, ahogy a rendkívüli intézkedések (sajtócenzúra, földkisajátítás, és így tovább) zömét sem, kivéve a 2011-ben megszüntetett rendkívüli pudingfőzési irányelveket.
Harari úgy látja, a privát szféra és az egészség közötti választási kényszer hamis dilemma, mindkettőt lehet és kell is élveznünk egyszerre. A koronavírus ellen a leghatékonyabban védekező országok között említi Dél-Koreát, amely szerinte „széleskörű tesztelésre, őszinte sajtómunkára és a jól informált lakosság együttműködési hajlandóságára” épített a küzdelem során. Hozzáteszi: „ha az embereknek elmondják a tudományos tényeket, és ha az emberek bíznak a közhivatalokban, hogy ezeket a tényeket elmondják majd nekik, az állampolgárok képesek a jót cselekedni anélkül is, hogy a Nagy Testvér ott kukucskálna a válluk mögül. Egy motivált és jól informált lakosság általában sokkal erősebb és hatékonyabb, mint egy ellenőrzött, közömbös lakosság.”
Erre bizonyítéknak látja a szappanos kézmosás elterjedését a 19. század óta, amikor az orvosok és a nővérek se mostak kezet a műtétek között. Ma emberek milliárdjai mosnak kezet naponta – fogalmaz Harari.
Az állampolgárok együttműködéséhez azonban a szerző szerint bizalomra van szükség a tudomány, a közintézmények és a média iránt, amit felelőtlen politikusok az elmúlt években szándékosan romboltak. Harari azonban úgy látja, a rendkívüli időkben a bizalom újjáépítésének hosszú folyamata is le kell, hogy rövidüljön, az új technológiákat pedig az állampolgárok önmaguk feletti hatalmának a növelésére kell felhasználni. „Ha napi 24 órában követhetném az egészségi állapotomat, nem csak azt tudhatnám meg, hogy egészségi kockázattá váltam-e más emberek számára, hanem azt is, hogy melyik szokásaim járulnak hozzá az egészségemhez”, lelkesedik Harari. Arra viszont figyelmeztet: „Ha nem tudjuk meghozni a jó döntést, elkótyavetyélhetjük a legértékesebb szabadságainkat abban a hitben, hogy csak ily módon tudjuk megvédeni az egészségünket.”
Úgy véli, „a járvány és a belőle következő gazdasági válság globális problémák”, amiket szerinte csak globális együttműködés tud hatékonyan megoldani.
Ez a gyakorlatban elsősorban a globális információcserét jelenti.
„Ez az emberek nagy előnye a vírusokkal szemben. Egy kínai és egy amerikai koronavírus nem tud tippeket adni egymásnak, hogy hogyan kell embereket megfertőzni. De Kína sok értékes leckét adhat az Egyesült Államoknak a koronavírusról
és a vele való bánásmódról.” Másrészt a kétségbeesett, állami szintű felhalmozás helyett Harari úgy látja: meg kell osztozni az egészségügyi dolgozókon, az egészségügyi eszközökön és utóbbiak előállításának feladatain. „Egy gazdag, kevés koronavírusos esettel rendelkező országnak hajlandónak kell lennie arra, hogy értékes eszközöket küldjön egy szegényebb, sok esettel küzdő országnak, bízva abban, hogy ha később ő szorulna rá, más országok is a segítségére sietnének”, javasolja Harari. Harmadrészt pedig a szerző globális megegyezést ajánl az utazásról: az országoknak együtt kell működniük abban, hogy „a létfontosságú utazók átcsuroghassanak a határokon: a tudósok, az orvosok, az újságírók, a politikusok, az üzletemberek”.
Harari viszont sajnálkozva állapítja meg, hogy a globális politika nem ebbe az irányba halad,
„kollektív bénultság kerítette hatalmába a nemzetközi közösséget”,
és „nem tűnik úgy, mintha felnőttek is lennének a szobában”. Az Egyesült Államok szerinte lemondott a vezető szerepről, amit a 2008-as gazdasági válság és a 2014-es ebolajárvány idején betöltött, szövetségeseit pedig cserbenhagyta, hiszen az EU-s állampolgárok beutazásának megtiltásakor még csak nem is értesítette előre az Uniót.
„Az emberiségnek döntést kell hoznia. A széthúzás útját követjük majd, vagy a globális szolidaritás ösvényére lépünk? Ha a széthúzást választjuk, ez nemcsak meghosszabbítja majd a krízist, hanem a jövőben valószínűleg még durvább katasztrófákhoz vezethet. Ha a globális szolidaritást választjuk, az győzelem lesz nemcsak a koronavírus, de minden jövendőbeli járvány és válság felett, amelyek csak megtámadhatják a 21. században az emberiséget” – zárja sorait Harari.
Forrás: Yuval Noah Harari Facebook, Financial Times, mandiner.hu
Ha hasznos volt a cikk oszd meg másokkal
